November 7. Kedd

Másnap beszélgetés közben kiderült, hogy Liam föciversenyekre jár, én pedig megemlítettem, hogy nekem az megy a legkevésbé.
-Ha gondolod, szívesen korrepetállak-vetette föl.- Ami nekem megy, abból szívesen segítek. Viszont a matekban ne gondolkodj, abból reménytelen vagyok-vigyorodott el.
-Na akkor jól egymásra találtunk!-kiáltottam fel.
-Jaj, ne! Csak azt ne mondd, hogy te voltál a legjobb matekos az osztályodban!
-Pedig így volt!-mondtam, és mindketten elkezdtünk nevetni.-De ha szeretnéd, én meg segítek matekban.
-Hát hogy őszinte legyek, rám férne, de elég lehetetlennek tűnik, hogy bármi is a fejembe megy.
Neeee, Liam ezt nem teheted!-gondoltam, majd lemondóan megkérdeztem:
-Akkor esélyt se adjunk neki?
-Hát azért egy próbát lehet, hogy mégis megérne-szólalt meg, miután hosszasan a szemembe nézett.
-Szuper!-ragyogott fel a tekintetem. Óóóó, ugye neki nem tűnt fel?! Ugye?!-Mit szólnál, ha átjönnél csütörtökön? Pénteken úgyis van fövi is, meg matek is.
-Sajna nem érek rá. Családi program van apa részéről.
-Ezt hogy érted? Neked is elváltak a szüleid?-kérdeztem meglepve. Bár nem tudom miért, hiszen nagyon sokan mennek külön.
-Igen, már jó ideje. És ezek szerint te is hasonló helyzetben vagy.-Bólintottam.-Sajnálom!
-Nem, igazából nem is ez a rossz, apu nagyon közel lakott, meg nem is nagyon veszekedtek, inkább ezt a költözést hanyagoltam volna...-vallottam be. Ő volt az első, akinek beszéltem róla, hacsak egy fél mondatban is.
-Mert ilyen rossz, így két nap után ez a hely, meg a suli?-zökkentett ki a gondolataimból.
-Nem, dehogy is!-Taps, taps, taps, nagyon ügyes voltam. Mintha a sulival, vagy inkább vele bármi bajom is lenne.-A környék hiányzik, a barátaim, apu, meg a kiskutyusom. A sulival a tanuláson kívül semmi bajom nincs-próbáltam poénkodni.
-Akkor megnyugodtam, hogy nem én szúrtam el az első heted elejét. Szólj ám, ha már az agyadra megyek!
-Eszedbe se jusson ilyesmi-biztosítottam.-Mégis hogy találnám meg nélküled pl. a rajztermet?-kérdeztem, mivel épp rajzra igyekeztünk.
-De bizti segítenek a lányok is... vagy a srácok...
Jaj, nee! Itt akar hagyni? Most szúrtam el, vagy csak messziről látott szépnek, és rájött, hogy milyen csúfság vagyok? Vagy nem voltam udvarias és kedves? Pedig azt mondják, az szoktam lenni...Talán pont az a baj?-Ezek a gondolatok száguldottak végig az agyamon, miközben próbáltam arra ösztökélni magam, hogy valamit mondjak, meggyőzzem arról, hogy engem csak ő tud elkísérni abba a hülye rajzterembe.
Majd ezt a nyomorult mondatot sikerült kinyögnöm, ami nem biztos, hogy a célnak túl megfelelő:
-Ha nem szeretnéd, nem muszáj kísérgetned...
-Nem erről van szó, csak azt hittem, hogy te... mindegy, én tényleg szívesen segítek!- H. U. H! Viszont egy elég kínos helyzetbe kerültünk...
-Apropó, segítség. Eléggé elkalandoztunk az eredeti témától.-Szóval csütörtökön nem érsz rá. Mi a helyzet a holnappal?
-Az tökéletes lenne!-mondta hálásan, hogy nem forszíroztam az előző mondatát.
-Oké! Csak az a baj, hogyha hozzánk jön valaki, a húgom elkezd rettentően idegesítő lenni.
-Akkor gyere át te. Apa úgyis csak estefelé szokott hazaérni.
-Rendben! Majd egy címet adsz?
-Persze! Meg telószámot cserélni sem ártana, de most menjünk, mert becsöngettek!

Suli után meghívtam Mollyt egy sütire, mert még  mindig nagyon el volt kenődve.
És ki toppant be a cukrászdába? Maga Liam Payne. Miután észrevett minket, egyenesen a mi asztalunk felé indult.
-Helló, lányok! Gondolom te vagy Kitty húga-nézett a tesómra.
-Igen, Molly vagyok-felelte ő.
-Én pedig Liam. A nővéred új osztálytársa-mosolygott ránk.
-Én azt hiszem, elindulok. Kitty, te maradj még, nyugodtan.-állt fel az asztaltól.
-Biztos nem baj?-néztem rá kérdőn.
-Nem, úgyis  egyedül akartam lenni egy picit. Sziasztok!-köszönt el.
-Miért ilyen rosszkedvű?-kérdezte Liam, amikor a húgom már elment.
-Mert neki nincsenek olyan jó osztálytársai, mint te-mondtam mosolyogva, de őszintén.
Miközben kitárgyaltuk, hogy milyen sütit ettem, és hogy ki milyet szeret, új osztálytársam egyfolytában a hátam mögött lesegetett valamit.
-Mit nézel ennyire?-kérdeztem hirtelen.
-Semmit-vágta rá.
-Azaz?-vártam valami hitelesebb választ, miközben hátrafordultam, és egy göndör, eszméletlen jóképű sráccal néztem szemközt.
-A göndörke végig téged bámult-mondta végül.
-Nem tudom kicsoda. De valahonnan ismerősnek tűnik.
-Hát én tudom ki... Onnan lehet neked ismerős, hogy ő a suli legnagyobb nőcsábásza.És valószínű, hogyha nem vigyázol, te leszel a következő áldozata...
-,,Áldozata"? Én?-Miii? Két napon belül két srác?! Biztos én vagyok én?!
-Tudod, mivel elég gyakran váltogatja a lányokat, mi csak így nevezzük a barátnőit.
Láttam rajta, hogy nem teteszett neki, hogy nem feltétlen vagyunk egy véleményen.
A göndör srác irtó jól nézett ki, talán jobban, mint Liam, de őt sem akartam megbántani-pláne a maiak után-, két nap alatt nagyon megkedveltem.
-Értem-jelentettem ki. Még egyszert hátranéztem Bongyikára, aki kajánul elvigyorodott, majd visszafordultam Liamhez, és úgy döntöttem, nem foglalkozom a másik sráccal, nem akarom az én kis föcitanáromat mégjobban megbántani.

Ez az elhatározásom egészen addig tartott, míg hazafelé menet valaki hátulról el nem kapta a karomat.
-Helló, baby! Gondolom, a jófiúd már bemutatott, de ha mégsem, akkor Harry Styles vagyok-nézett a szemembe a ,,suli legnagyobb nőcsábásza", ahogy a cukrászdában kiderült.
-Szia!-sikerült valahogy kinyögnöm. Rosszfiús tekintete teljesen levett a lábamról.-Kitty Moon vagyok-mutatkoztam be én is.
-Sütizés... khmm, milyen romantikus-mondta, mintha valami nagy bűnt kellene beismernem.
-Eredetileg a tesómmal jöttem, Liammel csak véletlenül találkoztunk-mondtam védekezve. De abba nem gondoltam bele, hogy ugyan miért is kellene ezt tennem.
-De akkor is egy asztalnál ültetek, és ő is meghívott egy süteményre-folytatta. Mivel semmi nem jutott eszembe, amivel eltusolhattam volna a dolgot, csak annyit kérdeztem:
-Talán baj?
-Hát éppenséggel igen is, meg nem is-Miután látta, hogy nem értem, mondta tovább bővebben:-Azért igen, mert nem velem voltál, hanem vele, és azért nem, mert ő hívta fel a figyelmedet rám.
Lassan bólintottam, bár nem igazán értettem, mit akar tőlem Harry.
-Mehetünk tovább, vagy ideragasztottak?-váltott témát hirtelen.
-Mehetünk...
-És mi tetszik neked Liamben?-Úr Isten!! Ne mááár! De tudtam, hogy muszáj lesz válaszolnom.
-Hát az, hogy kedves, helyes, ő segített megtalálni a következő órákra a termeket...
-Ez most komoly?-próbálta visszafogni szívdöglesztő mosolyát.
-Hát... nem tudom....-Harryvel szemben ez elég bénának bizonyult.
-És amúgy jártok is a kis jófiúddal? Vagy csak fiú-lány BFF-ek lettetek?-kérdezte pimaszul.
-Nem, nem járunk-vágtam rá.
-Héjj, ez elég gyrs volt-jegyezte meg. A francba! Pedig ez az igazság!-Akkor vagy mégiscsak jártok, és ezért próbálod tagadni, vagy pedig tényleg tetszik neked... Tehát így is, úgy is bejön.... Nem értelek-fordult felém, miközben megállt.
Én nem tudtam rá mit mondani, elég kínos helyzet volt számomra.
-Mindenesetre hétfőig kapsz gondolkodási időt, hogy kit szeretnél. Egy unalmas jófiút, vagy egy nagymenő rosszfiút?-Azzal közelebb lépett és lesmárolt, a szemembe nézett mégegyszer, majd elsétált. Én még percekig nem tudtam megmozdulni, teljesen lefagytam, miközben az utolsó mondatát ismételgettem magamban.

November 6. Hétfő

-Ő itt az új osztálytársatok, Kitty Moon-hallottam mogorva osztályfőnököm szavait, amint mellette álltam, és kínosan nézegettem új osztálytársaimat. Merthát a távolságok miatt sajna sulit is kellett váltanom.
Ám a bal oldali padsor harmadik padjában ülő srácon megakadt a szemem. Irtózatosan helyes -állapítottam meg. Ahogy észrevette, hogy őt nézem, kedvesen rámmosolygott, én azonban elkaptam a tekintetem. Lehet, hogy mégsem lesz olyan kínszenvedés ide járni?

Miután a következő szünetben a kiszemelt fiú megkérdezte, hogy körbevezessen-e az épületben, ebben már határozottan biztos voltam. Közben megtudtam, hogy Liamnek hívják, és megygyőződtem róla, hogy gyönyörű barna szemei vannak.
Végig nagyon segítőkész volt, sőt nagy örömömre azt is felajánlotta, hogy míg nem tanulom meg, melyik terem merre van, addig elkísér az óráimra. És én persze éltem a lehetőséggel. De remélem, azért sikerült valamennyire lepleznem, hogy teljesen odavagyok érte.

Hazafelé Mollyval, a húgommal mentem. Csak két évvel volt fiatalabb nálam, de szegény most nagyon elveszettnek tűnt. Neki nem volt ilyen szerencséje az új közösséggel. Próbáltam bele egy kis lelket önteni, nem tudom, mennyi sikerrel, és hogy én magam mennyit hittem el abból, amit neki mondtam.

November 3-5, Péntek, Szombat, Vasárnap

Elköltöztünk. Igen, ez most már végleges, határozottan biztos, és teljességgel visszafordíthatatlan.
Hogy miért, azt anya sem tudja megindokolni. Dehogynem tudja! Amit velünk is közöl, az az a rész, hogy immár egy éve elválltak apuval, és ,,nyomasztó a közelében lenni." Ahogy pedig az ő fejében folytatódik a mondat: És London másik felében lakik az a bizonyos volt évfolyamtársam, aki rettenetesen jó képű, borzasztóan jó fej, ha kell, mindig ott van az ember mellett, egyszóval nagyon is bejön, és az új ház közelében lakik. Ezt nem volt nehéz kikövetkeztetni, miután anyut nem lehet levakarni a telefonról, mert egyfolytában SMS-ezik, persze ,,munkaügyben"-csak akkor nem vigyorogna, mint egy tejbetök-, és a és már egy jóideje a munkájából pár órával később ér haza, mint szokott.
De akkor sem értem, miért kell Londonból Londonba költözni. Magyarul a város legnyugisabb környékéből egyenesen bekerülni a nyüzsibe. Könyörgöm, mégis csak -ha hatalmas is-, de egy település!

És hogy miért vagyok ilyen biztos a költözésben?Mert már az utolsó dobozokat pakoljuk be a teherautóba.
Miután átszaladtunk apuhoz a szomszéd utcába, elköszöntünk tőle és Jane kutyámtól -akit nem vihettem magammal, mert hát miért is lehetne számomra legalább egy enyhítő körülmény-, beszálltunk mi is a kocsiba, és elindultunk az új lakhely felé.
A házzal amúgy semmi bajom nem volt, bár szerintem hatalmas lesz az én-, a húgom-, és anya számára.

A hétvége pakolással telt, mindenki berendezte a saját szobáját, és segítettünk kicsomagolni a konyhába, nappaliba és a többi közös helyiségbe szánt csomagokat.