Reggel már várt Liam a suli előtt, és kézenfogva sétáltunk be az osztályba. Páran megbámultak bennünket, de engem nem érdekelt, boldog voltam.
-Tegnap beszéltem vele-böktem a fejemmel Hazza felé, miután ő is végigmért minket.
-És mit mondott?-kérdezte a pasim-hmm, milyen jól hangzik!-feszülten-ez már nem...
-Hát ő csak egy ,,Sajnálom''-ot, én viszont megmondtam neki, hogy téged választottalak-erre viszont már elmosolyodott, és szorosan magához ölelt.
Egész délelőtt együtt lógtunk szünetekben, és így tettünk volna délután is, csak sajna Liam sem ért rá, és én is kaptam egy SMS-t anyától, hogy négyre mindenképp legyek otthon.
Három ez-már-az-utolsó búcsúcsók után sikerült elválnunk, és mindketten elindultunk hazafelé.
Fogalmam sem volt, mit akarhat anya. Bár utólag visszagondolva, addig volt jó nekem...
-Sziasztok! Ugye itthon van mindenki?-köszönt anya, mikor megérkezett fél ötkor...
-Szia! Persze, fél órája várunk rád!-válaszoltuk.
-Úúú, bocsi csajok! Na de gyertek, üljetek le! -Ajjaj! Ez már nem jól kezdődik!-Szóval az a helyzet, hogy tudjátok, van Will, a volt évfolyamtársam...-Én megmondtam, hogy rosszul kezdődik!-És hát vele kicsit komolyabbra fordult a kapcsolatunk...
-Mikor tudtam én már ezt...-morogtam magam elé.
-Szóltál valamit?-nézett rám anya.
-Csak annyit, hogy ez már sejthető volt. Akkor ennyi? Mindenki ,,happy'', mehetünk?
-Khmm, még nem igazán. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ti is megismerkednétek vele?
-Azaz?-kérdezett vissza Molly.
-Azaz-anya nagy levegőt vett-meghívtam őket öt órára.
-Mi vaaan?! Meghívtad őket?!-óóó, neee! És mi a többesszám?!
-MA, ÖT ÓRÁRA?!-akadt ki a tesóm is. Basszus, de 16:45 van!!
-Igen. Talán nem volt jó ötlet? És azért őket, mert van egy veletek egyidős fia.
-Szuper...-mondtuk Molly-val egyszerre.
-De ő tabu!-kacsintott ránk anyu. Hát ezt mindjárt gondoltam... Csak nem fogok a ,,tesómmal'' járni?!
Fogalmunk sem volt, mit kéne fölvenni, de azért valami kicsit csinibbet találtunk, és pont csöngetésre leértünk.
-Figyu lányok, gyertek ti is ki az előszobába!
-Muszáj? Nem várhatunk itt?-nyafogott a húgom.
-Szeretném, ha kijönnétek-mosolygott ránk izgatottan anyu, de valahogy a jókedve nem ragadt át ránk is.
Anyu kitárta az ajtót, én először lefagytam, agyamban csak ez a egy szó ismételgette önmagát: ,,NEM''. Majd ezt a tagadószót üvöltve rohantam föl a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót. Sikítottam. Sírtam. Visítottam. Bömböltem. És már a nemrég viccből elhangzott mondat is az eszembe jutott, és nem hagyott nyugton:,,De ő tabu!''
Elaludtam. Végül lehanyatlottam az ágyra, és a takarót szorosan magamhoz szorítva zokogtam.
Szemem előtt végigpörögtek a Liammel együtt töltött percek. Az első napomtól az új suliban, egészen addig, míg kinyílt az ajtó, és vele találtam magam szemben. Itt a saját sikításomra riadtam föl, ami ismét csendea zokogásba fulladt.
Ezután vettem csak észre, hogy valaki halkan kopogtat az ajtómon, a nevemen szólítgat, és olyanokat kérdez, hogy jól vagyok-e, és hogy bejöhet-e a szobámba. Először nem tudtam, nem akartam felismerni ezt a hangot. De amikor sikerült, újabb bőgéshullám tört rám. Természetesen a volt pasim, -akivel komoly egy napot értünk meg-volt az.
-Nyugodj meg picit!-kérlelt.-Had menjek be! Légyszives!
-Nem!-szólaltam meg végre először.-Az anyám szeretőjének vagy a fia!-vágtam a fejéhez. És most jöttem rá, hogy még mindig mennyire ragaszkodom apához.-Azt hittem, hogy végre van egy jó fej, helyes pasim, erre pont neked kellett abba a kicseszett ajtóban állnod! Köszönöm! Nagyon jól esett! Mellesleg, ha nem lettél volna, akkor most enyém lenne a suli legjobb pasija! Igen, ezt tudod te is, nagyon jól! Ha vártál volna még egy napot, akkor most mindenkinek minden tökéletes lenne, de nem! NEM!-törtek elő belőlem a kikívánkozó szavak. Nem érdekelt, hogy nem ő tehet róla, és hogy egyedül őt érdekli, hogy mi van velem, de jól esett kiadnom magamból mindent, és hát szerencsétlenségére pont ő volt itt.
E kitörésem után sikerült tényleg kicsit lenyugodnom, és már csak a könnyeim folytak patakokban.
Így tiszta fejjel rájöttem, hogy mekkora marhaságot csináltam az előbb.
-Liam! Itt vagy még?-hüppögtem.-Liam? Liam...?-miután nem kaptam választ, föltápászkodtam, és kinyitottam az ajtót.
A srác, akit valószínűleg halálosan megbántottam, az ajtóm mellett ült a fal tövében, és fejét a térdére hajtva sírt. Erre a fájdalom mégjobban a szívembe hasított.
-Leülhetek?-kérdeztem félénken.
Erre végtelen szomorúsággal a szemébe felemelte a fejét, rám nézett, és bólintott.
Nem álltak össze a mondatok a fejemben, csak annyit tudtam kinyögni:-Kérlek ne haragudj rám!
Azután pedig ismét dőlni kezdtek belőlem a szavak, könnyeim bőséges kíséretével.
-Kérlek, bocsáss meg! Abszolút nem te tehetsz erről az egészről! Sőt! Én csak hálás lehetek ezért a pár napért, amit veled töltöttem!
Anyuék válása után végre először tényleg boldog voltam, úgy éreztem, ismét van helyem a világban, melletted.
Amit apukádról mondtam, azt sem gondoltam komolyan! Mint mondtam, anyuék már rég elváltak, de tudod, apu nagyon hiányzik.
Aztán a Hazzás rész. Egy ideig tényleg őrlődtem a jó fiú-rossz fiú témán, de végül minden kétség nélkül melletted döntöttem, most se tennék másképp.
És örülök, hogy nem vártál még egy napot. Szüleink miatt történt, ami történt, de semmiért sem adnám azt az együtt töltött délutánt. Meg a ma délelőttöt. Meg azokat, amik még hét elején voltak.-mondtam mindent magam elé, és Liam is kerülte a pillantásomat.-Szóval tudom, hogy ezek után hatalma kérés, és teljesen megértem, ha nemet mondasz, de van rá esély, hogy meg tudsz nekem bocsájtani?-néztem most már rá, nagy, reménykedő szemekkel.
Felemelte a fejét, és kissé elmosolyodva így felelt:-Persze, hugi!-majd hüppögve megöleltük egymást.
-Azt mondtad, hogy hugi -néztem rá kérdőn.
-Elvégre a bátyád vagyok, nem? Na jó, még hivatalosan nem, de szerintem a szüleink nem járnak messze attól, hogy így legyen.
Erről eszembe jutott apu, és könnyek szöktek a szemembe.
-Szóval már itt tartanak?
-Nem megyünk inkább be a szobádba?
-De, persze, gyere csak!-Bementünk, és lehuppantunk az ágyamra.
-Tehát te nem igazán voltál beavatva, ugye?
-Ami azt illeti, nem. Anyától tulajdonképpen ma tudtam meg... nem mintha nem sejtettem volna...
-Akkor most nagyon nehéz lehet neked-mondta, és igaza is volt.
-Na, de mégis mennyire komoly a dolog?
-Nem tudom, lehet, hogy nem kellene elmondanom neked... de belegondoltál abba, hogy miért kellett elköltöznötök, és hogy miért ilyen nagy ez a ház?-próbált rávezetni Liam a megoldásra.
Én ismét a könnyeimmel küszködtem, és lassan rázni kezdtem a fejem, de belül visítottam, hogy ,,NEM''.
Liam tétován átkarolt, én pedig zokogva hozzábújtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése